Napi csodákKórház csoda
Vasárnap nagyon törtük a fejünket, melyikünk vigye el nagy lányunkat a régen beígért színházba. Aztán hirtelen olyan rosszul lettem, hogy hiába vettem be gyógyszereket úgy éreztem képtelen vagyok elmenni. Az első csoda itt jött, mert férjem /nem mondom, hogy repesett az örömtől/azonnal felkelt és vállalta, hogy elkíséri a leányzót. Így történt, hogy én voltam itthon mikor fiam rosszul lett. Azonnal felállítottam a vakbél diagnózist /kicsit sem nagyképűen/.
Második csoda, hogy szinte nem is kellett várnunk, mert a színházlátogatók pont akkor értek haza mikor éppen elkészültem hogy indulhassunk a kórházi ügyeletre. Csoda, hogy férjem szülei itthon voltak s így a többieket itthon tudtuk hagyni. Éreztük, hogy baj van, hiszen fiunk egy érintéstől is sírt és fájt neki a járás is. A Heim Pálba ért az újabb csoda, szinte nem is kellett várnunk /pedig sokan várakoztak/ azonnal hívtak minket. Nagyon aranyos és tapasztalt doktornő vizsgálta meg, aki próbálta minél finomabban közölni velünk, hogy ez komoly baj, ezért a János Kórházba kell mennünk. Habár az ügyeletesek ők voltak mégsem kellett várnunk ott is rögvest fogadtak minket. Hümmögések, nyomkodások, majd a lesújtó kijelentés: maradnunk kell, mert várhatóan még este megműtik... Akkor eltört a mécses és itt a csoda, hogy férjem is ott volt, így míg engem kérdeztek a fiunk korábbi betegségeiről, addig ő tudta nyugtatni. Ezt azért is köszönöm az Úrnak, mert én is a sírás küszöbén álltam... A nővérke nagyon aranyos volt. Később kiderült ő a legkedvesebb nővér az osztályon. Mosolygós, vicces, együtt érző. No a lényeg, még egy gyors vérvétel újabb vizsgálatok s biztos a műtét... Elkenődve s férjemet nehezen elengedve mentünk be a 6 ágyas szobánkba ahol mi voltunk a harmadikok. Az utolsó nap tudtam meg, hogy véletlenül tettek minket abba a szobába, mert az amúgy egy lányos szoba, közeli mosdóval stb.
No mi tudjuk nem véletlen volt, az imáitoknak köszönhetjük, mert nagyon jó szobatársakkal kerültünk együtt. Jó volt velük. Egymást segítettük s a végén meséket is kaptunk, hogy fiam ne unatkozzon. Az orvosok nagyon kedvesek voltak s habár idegtépő volt, hogy sokszor úgy éreztem ők maguk sem tudják mi a gond végül bent tartottak. 
Másnap este újabb csoda érkezett. Fiam egyik osztálytársának az anyukája jelentkezett: a férje az egyik gyerekklinika igazgatója. Ha gondoljuk vitessük át fiam hozzájuk. Ez olyan megnyugtató volt számomra, mert úgy éreztem ha nagyon elbizonytalanodnék ez lehet a mentőöv.
Ezután jött a legboldogítóbb csoda: mégsem kell műtét, négy nap után hazamehetünk. Lám a jó Isten elrendezte hogyan vigyázzunk a gyerekekre mind a ketten úgy, hogy közben ne legyen lelkiismeret furdalásunk egy percig sem.
A doki néni azt mondta szerencsések vagyunk, hogy nem kellett fiam kaszabolni, de én azt mondom nem a szerencse hanem az ima segített.
Munkahelyemen megható, verses csoda várt:
Kommentár nélkül. 
gyerekenként 